Piaci rés

Utolsó napja kezdődött a 2023-as évnek. Sablonosan indul minden tekintetben, mert ma reggel is felébredtem, és már megint világos van. Sötétben vidáman fordulnék másik oldalamra, de ebben a napszakban léhaság volna így viselkedni. Nem mozdulok, nem fordulok semerre, csak a szememet nyitom ki újból, bátrabban.
Már nyitott szemmel, de még nyugalomban, tegnap esti gondolataim élednek újra, amik szerencsére nem vezették rémségek felé álmomat. Megint fiatalkorom legjobb, igazából egyedüli barátjának elmúlásán töprengek. Ott folytatom, ahol belealudtam, és megint ébrenléti állapotban kapok esélyt a rémes helyzet átgondolására. Régóta nem gondolok vele, most is csak egy hír kapcsán jutott eszembe, mert az egykori Néprajzi Múzeum épületébe költözött a Kúria, ami teljesen érdektelen volna, ha nem ugrik be erről egykori barátom, akinek valamelyik múzeum könyvtárában volt állása. Kiderítem. Kulcsszavak: "Ny. Károly múzeum könyvtár". A keresés pontosan hozza a találatot, aminek révén a mezőgazdasági múzeum weboldalán egykori kedves barátom neve mellett születési éve és egy frissebb évszám olvasható, közöttük kötőjel. Hoppá! Ez pont úgy kezdődik, akár egy nekrológ, de nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni. Lehet nyugdíjas búcsúztató is. Végigolvasom. Ez a szerencsétlen tényleg meghalt, ráadásul egyik napról a másikra. Közel 7 éve már. Ha nem költözik a Kúria, akkor ez a szegény ördög még mindig emlékeimben él, de így már ott is halott.

Károly 2015-ben mondta fel barátságunkat, amikor összekülönbözött velem a menekültkérdésben. Ő a keblére ölelt volna mindenkit, ezzel szemben én a tartózkodóbb álláspontot képviseltem. Oly mértékben előnyben részesítette az Európára akkoriban hordaként rászabaduló menekülteket, hogy a véleménykülönbség miatt véget vetett felnőtt korunkkal egyidős, réges-régi barátságunknak. Nem esett jól. Hüledeztem a viselkedését vezérlő különös szempontokon, és arra gyanakodtam, hogy talán felült valami álkeresztényi divathullámra. Nem érintett érzékenyen a veszteség, mert már jó ideje aszimmetrikus volt viszonyunk. Ha nem kerestem, akkor nem hallottam róla. A legtöbb barátság véget ér egyszer, de nem mindegyiket deklarálják feketén-fehéren. Károlynak meghagytam az örömöt, hogy övé legyen az utolsó szó egy nyilvános e-beszélgetésben, én meg a Vihar a biliben, tiszta víz a pohárban című írásomban adtam ki magamból, amit kellett.
Az affér után élt még másfél évet, oszt kampec. Nem érte meg az áhított bölcsességet, sem a gondtalan öregkort, bár egy múzeumi könyvtár raktárának fedezékében megbújva nem lehetett túlzottan megterhelő az élet. Bizonyos káros tényezőket azonban így sem volt képes kizárni, vagy valamit nagyon rosszul csinált, mert az nem normális, hogy valaki ötvenes éveinek derekán váratlanul beadja a kulcsot.

Nem érzek gyászt, mert a régi emlékeken túl nincsen frissen tartott közünk egymáshoz. Megvizsgálom munkásságát, és örömmel látom, hogy nyomot hagyott maga után. A mek.oszk.hu retro beütésű, az internet őskorát idéző kivitelű weboldalán elérhető néhány verse, és a közzétett kiadvány végén bemutatkozik a szerző. Születési helyét elrontották, de az évszám és a titulusai stimmelnek: szerkesztő, író, költő, könyvtári raktáros.
Keresem nyomát közösségi oldalakon, és meg is találom. Digitális hagyatékát nem gondozzák, adatai nem időszerűek. Úgy fest, mintha még élne. Bejelölt ismerősei között felbukkan Szifon, aki lyukat beszélt hasunkba, dőltünk a röhögéstől. Ő vezette be a széles körben elterjedt "pofám leszakad" dumát. Látom Daxát is, aki véletlenül feleségül vette Károly csaját, akivel egy házibulin egymásba habarodtak. Kevesen élnek át olyan kalandot, amiben buliba mennek a kedvesükkel, ahonnan a nő egy másik faszival indul haza. A listában megjelenik Kristóf, aki Wéberről Weberre magyarosította családnevét. Ha valaki művész, akkor ez a nem hétköznapiság tükröződjön nevében is.

Károllyal ellentétben Kristóf valamit jobban csinál, mert ha nem ront a célegyenesben, akkor idén megéri a nyugdíjas kort. Nem vagyok jó emberismerő, ezért nem lehetek biztos benne, de fiatal korában nekem mindig úgy tűnt, mintha valamilyen szer hatása alatt állna, ami lehetett éppen alkohol is. Nem végezte el a középiskolát. Minden tárgyból megbukott, ami nem kapcsolódott a művészethez. Aztán az elfogyasztott sörökből nyert magabiztossággal dédelgetett olyan tervet, hogy a szükséges tudás, és természetesen érettségi nélkül építész lesz belőle, amiről egy józan pillanatában letett. Érdekesen alakult a gyerek sorsa, mert művész lett belőle. Nem nagy, hanem kicsi. Nem világhírű, de vidéki. Nem áll el tőle a lélegzetünk, de a miénk. Ismerjük. Köszönünk neki az utcán, és ő visszaköszön. Mikor lesz ilyen élményünk például Schiff Andrással? Nem lesz. Ő túlságosan világhírű, és nem csak hozzánk, vidéki bugrisokhoz képest képvisel emelkedett színvonalat, hanem abszolút mértékben is.
Nem telik mindenkinek prémium borokra. Kellenek olcsó asztali borok, mert különben mit fogyasztana a pórnép? Szükség van kis művészekre is, különben a közemberek művész ismerősök nélkül maradnának. A kis művészek nem feltétlenül profik. Olyannyira nem, hogy némelyikük amatőr, mint például Kristóf, de Károly is amatőr rímfaragóként művészkedett. Ők azok a művészkék, akik jobban értenek ehhez egy átlagembernél, de nem érik el a profi szintet. Hogyan válhatnának profivá? Úgy, hogy megélnek belőle. Kristóf kottamásoló tudományából szerez jövedelmet, Károly meg raktáros fizetését adta haza.

Arra kell rádöbbennem, hogy azoknak a művészeknek is van helyük a Nap alatt, akiknek nagyságát csak haverok és ismerősök méltatják. Kitöltik azt az űrt, amit a profik hagynának maguk után azzal, hogy soha nem érnek rá, mert hol itt, hol ott fürdőznek népszerűségük fényében, ezért nincs idejük velünk kocsmázni. Vidéki művészünk nem emelkedik vészes magasságokba, ahonnan nehezére esne leereszkedni. Elfogadja a meghívást, a piát, a potya kaját, örül az alkalmi közönségnek. Szűkös a költségvetés. Nincsenek fényes külsőségek, nincs limuzin, jacht, medencés partikégli, manager, stáb stb. Ellenben van a fene tudja miből táplálkozó, végtelen önbizalom. Művei saját kiadásban, az elszámolásnál rendszerint veszteséggel, de megjelennek, láthatja a világ a művészetet. Van Wikipédia oldal is, amiből kiderül, hogy művészünk híres tanároknál növendékeskedett, szívott már egy levegőt igazi művészekkel. Végigolvasván a közzétett sikertörténetet és gazdag repertoárt, már csak az a kérdés marad megválaszolatlan, hogy miért nem képes megélni belőle?

Kristóf nem szeret gyakorolni, ezért hangszeres zenében nem érhet el jó eredményeket. Egy huszárvágással kinevezi magát zeneszerzővé, amivel a gyakorlás fenyegető rémétől biztonságos távolságra kerül. Munkaundor? Meglehet. Nem értek egyet azzal a vélekedésével, hogy az általános iskolai oktatásból ki kellene venni a kézírás tanítását. Ezután az ostobaság után jöhetne az a javaslat, hogy a zenében szűnjön meg a polifónia, ne legyenek akkordok, se előjegyzés – legyen minden C-dúr.
Kristóf remek példa arra, hogy mivé lesz a tehetség szorgalom nélkül. Nem követendő. Nekünk vitatkoznunk sem lenne érdemes, annyira eltérő a világlátásunk. Nem hiszek a PR-fogások mindenhatóságában. Szükség van teljesítményre. Kristóf vágyával, a kézírás kötelező oktatásának eltörlésével olyannyira nem értek egyet, hogy kiskoromban saját szorgalmamból megtanultam a gót folyóírást. Javítja az agyműködést a kézmozdulatok figyelmet igénylő irányítása, ahogy a jobb és bal kézzel egyidejűleg játszott szólamok is jó hatással vannak rá. Nem légből kapott elképzelésem ez. Kisgyerekem nyilatkozott így, akiből jól képzett gépészmérnök lett felnőtt korára annak ellenére, hogy általánosban még bukdácsolt matekból. Két tényezőt emelt ki azok közül, amik hozzásegítették a fejlődéshez. Az egyik a zeneiskolai zongorista képzés, a másik meg Pataki János matektanár. A szorgalmat nem kell külön említeni harmadikként, mert az nálunk magától értetődik.

Nem szívesen írom le. Mintha pacát ejtenék a pergamenre készült kalligráfián, úgy éktelenkedik itt Kiszel Tünde neve, de valahogy utalni kell rá, és erre a név a legalkalmasabb. Ő fejlesztette tökélyre a teljesítmény nélküli feltűnősködés műfaját azzal a technikával, hogy piaci legyet megszégyenítő pofátlansággal furakodott híres emberek mellé, így óhatatlanul szerepelve azokon a fotókon, amik aztán a hírességek miatt nagy sajtónyilvánosságot kaptak. Ezzel rokon technika, amikor amatőr szinten megrekedt művészünk szerényen mesél magáról, s a történetbe ügyesen belesző nagy tekintélyű szereplőket, akiknek megjelenése tiszteletre méltóvá nemesíti a sivár képet.
Galla Miklós humoros előadása jut eszembe, amiben egyedi ízű beszédével a jogi vizsgák nehézségére panaszkodik, majd összefoglalja a népesség gyenge képességű rétegének lehetőségeit. Megmaradt bennem a szöveg lényege, ezért is különös, hogy most mégis az "így lettem művész" zakatol fejemben Galla ízes kiejtésével, pedig az eredeti konklúzió szerint bányász lesz abból, aki nem mutat elegendő szorgalmat az iskolában.