Vihar a biliben, tiszta víz a pohárban

Fiatal korunkban sokat bandáztunk az akkor még üzemelő Nádor szálló kávéházában, és a Halásztanya kerthelyiségében. Utóbbi vendéglátó egység WC-jének falát egészen a kocsma felújításáig tették otthonossá a vakolatba karcolt feliratok, mint például: "Szar az élet, szebb a halál, temetkezzen Kőhalminál!"
Esténként rendszeresen megjelent Kolbász, aki egy kicsit hasonlított a hírhedt TV-sorozat Columbo hadnagyára, és minduntalan snóblizni akart velünk. Huszonegy az egybe. Csapatban udvaroltunk Juditnak, akit a Nyári Színház esti előadásai után hazakísértünk, majd hosszas búcsúzkodást követően mindenki hazatért otthonába, Judit pedig egyedül bújt ágyba. Mindenesetre lelkesek voltunk. Közösségi portáloktól, társkereső weboldalaktól, internettől mentes világban éltünk, és kelet-európai vidékünket telefonvonalak sem hálózták be olyan sűrűn, hogy otthonról kényelmesen tarthattuk volna egymással a kapcsolatot. Mindennapos találkozásaink szükségességéhez nem fért kétség.

Évtizedek távlatából emlékszem vissza az estére, amikor szokásunknak megfelelően összegyűltünk a kávéházban. Megérkezett Kata is. Hosszú comb, figyelemre méltó domborulatok és szőkeség – megtestesült bujaság. Ivarérett korának hajnalán vajon mi járhat az ember fejében a könyveken, a politikán és a művészeteken túl? Ilyen ingerek közepette. Hát az. Minek tagadni.
Miközben a szőkeség mellei látványosan omlanak a márványasztal lapjára, felbukkan Károly. Külsejével nem dobogtatja meg a női szíveket, ezért intellektusát csillantja meg. Hanyag mozdulattal, enyhén gyűrött papírdarabot vet az asztalra. Írtam neked egy verset – mondja Katának. Helyet szorítunk neki, Kata olvas. Nem hosszú az iromány, az első reakció hamar érkezik. Miért nem kell? – hördül fel a lány, majd száját őszinte érdeklődéssel csücsörítve folytatja a műélvezetet. Végére érve nagyot sóhajt, továbbadja. Eljut hozzám is.
Rég volt, a vers lényegi gondolata eleve nem ragadhatott magával, viszont amit sosem feledek, az a minden versszak végén feltűnő refrén: "nekem nem kell a tested, csak a lelked, a lelked". Kata, poharába kapaszkodva ingatja szöszi fejét. Nem érti. Mi sem értjük. Építő kritika helyett csak ez a kérdés visszhangzik: miért nem kell?
A történet igaz, a refrén nyilvánvaló hazugság, amire nem lehet őszinte viszonyt építeni.

Károlyt vendégül láttam drezdai szállásomon, csöveztünk együtt a prágai vasútállomáson, ahonnan a kor divatjának megfelelően rendőrök kergettek el bennünket az éjszaka közepén. Autóstoppos élményeinket is együtt gazdagítottuk Balatonfenyves felé utazva. Aztán a nagy büdös szocializmusban együtt áldoztunk fiatal éveinkből a határőrizet oltárán. Ő később vonult be, így eshetett meg a csúfos jelenet, amikor a pécsi határőr laktanya Alkony utcai kerítésénél bakterolva (őrszolgálat), ismerősnek sejlő alakokat láttam közeledni az utcán. Nem csalt a szemem, valóban ismerősek voltak. Ez a bizonyos barátom (még civilben) és korabeli barátnőm andalogtak arrafelé, amíg észre nem vettek. Egymás üdvözlése után enyhén zavart beszédbe elegyedtünk a kerítésen át, és hogy pontosan miről, az már nincs meg emlékeim között, de a búcsúzkodás utolsó mondata még fülemben cseng:
– Na, akkor mi most elmegyünk moziba, szia!
AK-55 mintájú töltött fegyverrel a vállamon, jobb híján bakteroltam tovább, és amíg el nem tűntek szemem elől, figyeltem távolodásukat.

A következő évek a masszív távolodás jegyében teltek. Barátom megnősült (nem a csajomat vette el), Budapestre költöztek, mert felesége ott kapott tanári állást, ő pedig egy könyvtárban vállalt raktárosi munkát. Jött közben egy rendszerváltás, gyermeke nagylánnyá cseperedett, Károly meg a raktárosi meló mellett írói munkásságában, és fényképezős hobbijában teljesedett ki. Nem egy vándormadár típus, mert még mindig ugyanott alkalmazzák, és a családja is legalább ennyire stabilnak tűnik. Ugyanaz a feleség évtizedek óta. Megvan az előnye az állandóságnak, de szükség van olykor szokatlan ingerekre, megrázó eseményekre, mert különben könnyen az autizmus felé hajlik viselkedésünk.

1993 óta nem találkoztunk, de korszerű világunk eszközei áthidalnak minden távolságot. Telefon, internet, webes publikációk, e-mail. Egymás társaságának fizikai hiányát részben orvosolják ezek a jól működő csatornák, melyeken üzeneteink és egyéb tartalmak egyre szélesebb sávon hömpölyögnek. Így kerülhettek hajdani barátom elé aggodalmas gondolataim napjaink időszerű témájáról, amin megbotránkozott. Olyannyira, hogy előbb virágnyelven, aztán értetlenségemmel szembesülve egyértelműbb szavakba öntve jelentette be az utóbbi évtizedekben amúgy sem szoros kapcsolatunk megszakítását.

Miért foszlik szerte hirtelen egy mélyen gyökerező, régi ismeretség? Világnézeti különbség, a körülöttünk zajló események eltérő értelmezése miatt. Riasztó eseményeket írtam volna eredetileg, de mint kiderült, ezek az események nem keltenek mindenkiben riadalmat. Ők laza derűvel szemlélik a történéseket, és szavak szintjén keblükre ölelnek bárkit, csak messziről jöjjön. Ők a bevándorlók szerencsétlen sorsa felett szánakozó, az idegenek másságát feltételek és fenntartások nélkül elfogadó mélyeurópaiak, akiknek érzékenységére tekintettel hagytam el a "riasztó" jelzőt.

Eltávolodott barátom agyműködését elemezve a következő megállapításokra jutottam. Aki félre tudja tenni természetes védekező ösztöneit egy ilyen helyzetben, amikor barbár idegenek tódulnak felénk ijesztő számban, arról feltételezem, hogy Kata testével valóban nem tudna mit kezdeni férfiként. Ahogy annak idején hidegen hagyták Kata adottságai, úgy nem képes felmérni a rá leselkedő veszélyt sem. Valószerűtlen magyarázat ez, aminél sokkal hihetőbb, hogy szívesen megugrotta volna ő is a hosszú combú szöszit egykoron, mint ahogy talán az idegenek beáramlásával járó veszélyt is átérzi, de nincs mersze őszinte nyilatkozatot tenni, mert jaj, mit szólnának hozzá? Kata esetében a nagy esélyű elutasítás kockázatát küszöbölte ki verselő mellébeszéléssel, bevándorlóügyben pedig a saját érdek érvényesítésére erő híján képtelen, túlcivilizált, elpuhult városi polgár töketlenségét igyekszik leplezni. Idáig fajulhat az a természetellenes viselkedés, amikor az imádott nő társaságában a fiatal férfi nem a természet által kiszabott kedves kötelességének tesz eleget, hanem mindenféle növények és rovarok latin elnevezéseivel szórakoztatja a lányt.